Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 300.

Kovács Gergely, a fűszagú forradalom díszpolgára


 

Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutyapárt örökös elnöke most már nemcsak a falfirkák Che Guevarája, hanem valódi polgármester is – a XII. kerület szerencséjére vagy balsorsára. Ez nézőpont kérdése. Ő az, aki egy komplett önkormányzatot vezet úgy, mintha az egész csak egy hosszabb performansz lenne a Gólyában.
 
Mert Gergő politikája nem átlagos. Ő nem ígér munkahelyeket, csak térkövekre festett galaxisokat. Nem hoz befektetőt, de bármikor megnyit egy alternatív valóság-alapú kocsmát a hivatal udvarán.
 
És amikor eljött a pillanat, hogy szembenézzen a múlt démonjaival, nem habozott: a Turul szobrot — azt a hatalmas, bronzba dermedt nemzeti totemmadarat — letakarította volna a hegyről, mint egy fáradt galambot a konyhaerkélyről.
 
„Nemzet, identitás, történelem?” – kérdezték tőle, akiket érdekelt, vajon ez hol marad az életéből. De jött is a válasz: „Nem, inkább több padot és kutyafuttatót” – közben pedig kiszínezte a madár árnyékát szivárványszínűre.
 
De a csúcspont még hátra volt. Mert Gergő nemcsak fest, nemcsak bont – üvölt is. Mikrofont kapott, és mint egy alternatív rohamrendőr, aki fröccsöt ivott könnygázzal keverve, beleordította a világba:
 
„ORBÁN VIKTOR ROSSZ! KICSI! KÖVÉR!!!”
 
Ez volt az ő rendszerváltása, szónoki csúcsteljesítménye, egymondatos politikai eszmetörténete. Míg mások szakpolitikai vitákban vergődnek, Gergő lecsapja a lényeget három melléknévvel. Nem finomkodik, nem elemez – üvölt. És micsoda katartikus, felvilágosult, civilizált üvöltés az!
 
A XII. kerület pedig él és virágzik: ahol a turul áll, oda színes padot álmodnak, ahol a bronzmadár őrködött, inkább egy biciklis graffitikutyát szeretnének, az nézzen inkább szigorúan a hegyre.
 
Kovács Gergely tehát nem más, mint a posztmodern városvezetés első zászlóvivője. Nem túl hatékony, nem túl komoly — de legalább sosem unalmas.
És ki tudja? Lehet, hogy nem ő a hős, akire a kerület várt, de biztosan ő az, akinek van egy sajátos festékszórója hozzá. Vagy legalább egy gandzsája a Gólyába.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...