A Tarhavon Glóriája
Vannak emberek, akik különös spirituális küldetést teljesítenek a világban: ők a Tarhavon lovagjai. Feltűnésük mindig biztos jel arra, hogy egy poszt alá „INGYENES!” vagy „Csak postaköltség!” került, és szinte szent meggyőződésük, hogy az univerzum – netán a Szent Ingyen Kézkrém – kizárólag nekik tartogatja ezeket a kincseket.
Tarházáék háztartásában sosem fogy el semmi – mert mindig van egy dobozban valami, amit valakitől tarháltak. Műkörmös szett, romlott proteinpor, lejárt kutyakeksz, „kicsit foltos, de jó lesz otthonra” típusú szatén kombiné. Minden kell.
Mert „valamire még jó lesz”, „kutyának, gyereknek, anyósnak” – mindegy, csak jöjjön ingyen.
Persze a „csak postaköltség” sem akadály: hetente 3-4 csomagért rohangálnak, nyugdíjat, gyest, kocsmai borravalót nem kímélve, sokezreket kifizetve. A posta pénze nem pénz, az áldozat nem áldozat, ha végül bezsákolhatnak egy gyümölcsillatú szájfényt 2011-ből vagy egy fél pár gyerekzoknit.
Ám jön a pillanat, amikor valaki felveti: „Létrehozhatnánk egy közös kasszát, mindenki dobjon be 300 forintot havonta, hogy legyen miből csomagolni, postázni, működtetni Tarhavon tarhás részlegét.
És itt megremeg a tarhamátrix. A kommentmezők betelnek jajszóval:
„Én nem tudok áldozni, most minden fillér számít!”
„Ez diszkrimináció a szegényekkel szemben!”
„Aki pénzt kér, az nem is igazi adakozó!”
Egyszerre mindenki fürdőkádban síró mártírnővé (értsd: fürdős qva) válik, aki szappanbuborékban hoz áldozatot az ingyenesség oltárán, miközben takony helyett buborékot fúj orrlikán.
De másnap, mintha mi sem történt volna, újra jön a komment:
„Szia! Engem érdekelne a tusfürdő, a szakadt bugyi, a szuvas fogkefe és a húszéves színező. Kösziiiiii! 
”
”Mert Tarhavon népe örök. És postáztat. És sír. És kér. És kér. És kér............
És sosem ad. Mert nekik ez jár.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése