Tanácsország, avagy a Mindent Jobban Tudás Nemzeti Sportja — szatirikus szösszenet a magyar tanácsadási kényszerről
Van egy ország, ahol a tanács nem egy szerv, hanem egy népszokás. Itt a legfőbb társadalmi valuta nem a pénz, nem is a kapcsolati tőke, hanem a kéretlen tanács.
Mindenki adja, pedig senki sem kéri.
A magyar ember – ahogy mondani szokás – már a bölcsőből is utasításokkal mászik ki. Ha meghallaná, hogy a szomszéd rosszul csavarta fel a slagot, máris totyogna át, hogy demonstrálja a „csukló-mozdulat lényege” című mesterkurzust.
A háziasszony tanácsot ad a takarítónőnek, hogy a domesztoszt nem úgy, hanem karikázó mozdulattal, harmincfokos szögben, csütörtöki holdállás idején kell locsolni. Persze ő maga legutóbb akkor porszívózott, amikor még szőnyeg sem létezett, csak rongyszőttes.
A nyugdíjas megszólítja a bolti eladót, hogy "aranyom, a polcokat nem így kéne feltölteni", mire kiderül, hogy a néni 40 évig dolgozott a Vízügyhöz tartozó Ültetvénymérnöki Osztály Kartográfiai Adminisztrációs Csoportjában, ahol a legnagyobb fizikai megerőltetése az volt, mikor egyszer elgurult a toll.
A férfiember az autószerelőnél megmagyarázza, hogy ő ugyan nem ért hozzá, de biztos, hogy a váltó fáradt el, mert olyan a hangja, mint amikor a söröskupak leesik a garázs padlójára.
A fiatal influencerlány az orvosnál közli, hogy ő "utánanézett a neten", és biztos benne, hogy a gyomorfekélye valójában elnyomott csakraciszta, amit csupán mandulateával és szuvidált brokkolival lehet gyógyítani – de azért írjon fel valamit erősebbet is, mert holnap repül Marbellára.
A szomszéd Pista bácsi a kertészetben mindenkinek elmagyarázza, hogyan kell metszeni, miközben a saját tujái inkább emlékeztetnek Skócia térképére, mint élő növényre.
A gyerek az iskolában kiosztja a tanító nénit, hogy rosszul fogja a krétát, mert anya azt mondta, hogy „nem így tanultuk a nyolcvanas években, és mégis lett belőlünk valami”.
És a legszebb az egészben: a tanácsadó soha nem vállalja a felelősséget a következményekért, hiszen ő „csak jót akart”. Ha nem működik a javaslat, az nem az ő hibája, hanem a csillagállásé, a balsorsé, ami amúgy is régen tép, vagy szimplán közli, miszerint "biztosan nem pont úgy csináltad, ahogy mondtam".
Így telnek a mindennapok e csodás országban, ahol mindenki jobban tudja, hogy másnak mit kéne csinálnia – csak épp saját magáról feledkezik meg ilyenkor.
Mert nálunk a mondás nem az, hogy „hallgatni arany”, hanem hogy: „Tudod mit kéne csinálni?”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése