Az ország influenszere – Like-vadászaton
Van az a típus, aki ha meglát valakit, aki sikeres, nem gratulál. Inkább elkezdi kaparni a padlót, hátha talál alatta valami sötét titkot, amit a nép elé szórhat, mint kenyérmorzsát a galamboknak. Ilyen hivatásos fényhunyorító lett a magyar közéletben Magyar Péter is, a nemzet posztolója, a kenuval pózoló, sorsfordító semmiségek nagykövete.
Ez az ember nem dolgozik. Nem úgy értem, hogy nem megy be reggel nyolcra (mondjuk tényleg nem megy, főleg nem nyolcra, és nem oda, ahová kellene, amiért fizetik) – hanem hogy nem dolgozik - magán. Nem kérdez, nem tanul, nem fejlődik. Ő csak néz, méricskél, számolgatja más posztjait és alatta a lájkokat, és ha Lázár Jánosnak kétszer annyi like-ja van, mint neki, már megy is a live. A nyakában kendő, fején napszemüveg, lelkében harag.
Mert ha ő nem lehet miniszterelnök, akkor legyen a többieknek is rossz.
Magyar Péter különleges képessége, hogy képes bárkiben bármikor irigylésre méltót találni. A miniszterelnök túl határozott? Gyanús. A felesége mosolyog? Biztos kamu. Lázár nyaral? Világvége.
Ő viszont nem nyaral – ő országot jár, kamerával, mikroporttal, és a világ legnagyobb összeesküvésének kulcsát szorítja a markában: egy Facebook-jelszót.
A népszerűségre beteges szomjúsággal tekint. Úgy hajszolja a like-okat, mint egy megszállott méh a művirágot. És ha nem jönnek a számok? Akkor jön a sérelemlista. A világ hazudik, az elit gonosz, a teljes média ellene van, amit majd ő jól megbosszul, gyalázatos minden és mindenki, hiszen ő csak kimondja végre azt, amit mindenki más „fél kimondani”. És igen, bár senki nem kérte, hogy kimondja, ő bátor és merész.
A végén persze nem marad más, csak a nagy felismerés: nem mindenki politikus, aki posztol, és nem mindenki mártír, aki megbántódik a saját kudarcain.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése