A kismalac, a farkas és a TISZA-lufi – avagy politikai tanmese gyereklelkű felnőtteknek
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismalac, aki minden héten farkast kiabált. „Jön már az előválasztás, gyertek gyorsan, megdöntjük, ma bukik!” – rikácsolta, miközben a háttérben a lézerember vetített, a tokakirály interjúzott, az influenszer posztolt, a színész ordibált, a pisiivó pornós pedig lelkesen nyitotta a száját.
És a nyáj – mármint a követők – rohant is: Facebook-csoportokba, kommentháborúkba, szívükbe zárva a program nélküli prófétát. Mert hittek. Mert hinni akartak. Mert jobb hinni valakiben, mint szembenézni azzal, hogy a remény is lehet mesterségesen felfújt.
Aztán amikor tényleg jött volna a farkas – mert mondjuk a Vezír épp úgy dönt, hogy megvicceli őket, és valóban kiírja az előrehozott választást – a kismalac és csapata ott állnának letolt gatyával a színpadon:
– „Gyerekek, valaki tud 106 nevet mondani, aki nem a pornós, nem a műtokás, és legalább el tudja mondani, mi az az infláció?”
Csend. Csak a Tisza-lufi eresztett lassan, sípolva. A tőzsdeguru tanácstalanná vált, a cselédsajtó lapozott, a kommentelők pedig hirtelen rájöttek, hogy ez most tényleg megtörténik, és nincs több idő posztokra, mémekre meg moralizálásra.
De ne féljünk, gyermekek! A Vezír nem fog semmit bejelenteni ilyesmiket. Még legalább xxx napig. Mert nem. Ő türelmes. Tudja, hogy a lufi magától fog kidurranni – addig meg elég hátradőlni, és nézni, ahogy a kis karizmatikus reformhős saját rajongótáborának fullasztó ölelésében fokozatosan elfelejti, honnan is indult, de azt is, hogy merre akart menni.
Mert a mese tanulsága nem az, hogy ne kiabáljunk farkast. Hanem az, hogy ha már kiabálsz, legalább legyen terved, mi a fenét csinálsz, ha tényleg megjelenik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése