Kalapemelésből tarkóvakargatás – a közéleti mélyrepülés rajza
Először már-már ünnepélyesen meg akartam emelni a kalapomat: lám, Magyar Péter végre úgy beszélt a kárpátaljai magyarokról, hogy nem „ukránozta” le őket, amikor megemlékezett a munkácsi rakétatámadásról. Nem követte el azt a hibát, mint amikor a székelyeket nemes egyszerűséggel lerománozta. Egy pillanatra még el is hittem, hogy valami változik. Hogy a Messiás talán megért.
Aztán olvastam tovább.
És megjött a régi, jól ismert förgeteg: a mocsárszólam, a mindenszarizmus diadala, ami most már olyan természetesen csorog, mint a Duna a Margit híd alatt. Ugyanaz a lemez, amit az erdélyi magyarok is hallgathattak anno, amikor a „székelyből” hirtelen „lerománozottak” lettek. Most csak a díszlet más, a szöveg ugyanaz: ha nem velünk, akkor ellenünk – lehetőleg hangos felkiáltójellel a végén. És ment a szarömlés, lehetőleg mindenkire, akit ő utál, mert egykoron nem vették be a labdadobálós csapatukba, ezért most sértődött kis törpe.
Ezért hát a nagy, most már jó ideje tartó globális duzzogás közben annyi elegancia nem szorult a magát tényezőnek és komoly politikusnak gondoló, elkényeztetett rózsadombi úrifiúba, hogy az együttérzés szavai egy külön posztban álljanak, és csak fél óra elteltével kezdjen el okádni. Az már nem megy, pedig a telefon ki nem esik a kezéből, valahogy most mégsem volt egy kávényi ideje kivárni az együttérzés hullámainak csillapodását.
És ilyenkor az ember csak vakaródzik, mert rájön: a magyar közélet és közbeszéd nem egyszerűen lefelé tart, hanem mélyfúrást végez. Olyan ez, mint amikor valaki azt mondja, hogy „ennél lejjebb már nincs”, mire a valóság felnevet, és küld még egy vödör iszapot a nyakunkba.
Ez már nem politika – ez karikatúra, csak a rajzolója elfelejtette, hogy a szatíra lényege, hogy túlzás. Itt meg már csak a puszta valóság maradt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése