A kattintások köztársaságában az ész már nem könyvtárszagú, hanem decibelekben mérik.
A közbeszédet egy stúdióban feltekert hangerő fűti, a kulturális ranglétra tetejére pedig a valóságshow backstage-lépcsője vezet.
Ha a pályát celebbörzék és reakcióvideók szegélyezik, az ellenzéki zászlót sem programok, hanem algoritmusok varrják.
A trendek oltárán egy közéleti pap celebrálja a szertartást, a mikrofon a füstölő, a kommentmező az evangélium.
A humor ipari műfajjá silányul: poén a gyártósorról, lájkban kifizetve. A hír már nem történik, hanem premierdátumot kap; a nemzedékek nem olvasnak, hanem görgetnek – és ha elfogy a görgetnivaló, új botrányt rendelnek házhoz, hadd dübörögjön az adrenalin.
Így lesz a „vezető” az, akit a hírfolyam legfelül tart, a „program” pedig az, ami a thumbnailre ráfér.
A végén mindenki meglepődik, amikor a közvélemény piramisjátékából előlép a kiválasztott: nem a legalkalmasabb, csupán a legláthatóbb.
És mégis: ki vitatná, hogy a népakarat szent? Hiszen ott áll feketén-fehéren – a nézettségi grafikonon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése