Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 356.

A szent szövegek és a mocskos kazetták találkozása – magyar közéleti kiadás


 

A magyar politikai arénában sokan szeretnek erkölcsről prédikálni, ám néha kiderül, hogy a múltban nem mindig a szószéken álltak, hanem máshol. Hát igen, gyakorta sokkal kisebb közönség, de annál bizarrabb díszletek előtt, és utána annál érdekesebb körben terjedt ez a fellépés.
 
És ha valami, hát ez képes kicsapni a biztosítékot – főleg, ha az illető ma a tisztaság, erkölcs és szellemi magasság önjelölt őreként lép fel.
 
Most egy olyan „mozgóképes dokumentum” került elő, amelynek témája valahol félúton van az Ószövetség és a „nézz inkább valami mást” kategória között. Bevezetésként felbukkan egy, a teológiai profilhoz feltűnően passzoló könyv, majd a cselekmény olyan irányba kanyarodik, amit talán még Cicciolina rajongói sem tapsolnának meg. Sőt, még ők és Róka Réka rajongói is feltennék a kérdést: „Ez most tényleg szükséges volt?”
 
Az időpont és a helyszín gyanúsan egybeesik az illető bécsi egyetemi éveivel – de hát ki ne tudna úgy tanulni, hogy közben…hogy is fogalmazzunk.... kreatív módon kiegészíti a tananyagot? A magyar nyelvű dialógusok és a szakmai könyv felütése már csak extra fűszer a felnőttfilmes extrém történetben.
 
A legjobb az egészben, hogy ha a gyanú beigazolódik, Magyar Péter a könnyeit törölgetve hivatkozhat majd Róka Rékára: „Neki csak vízparti aranyzápor jutott, én meg itt vagyok ezzel szemben…” Vagy akár Cicciolinára, akit ezek után tényleg az erényesség szobrának lehetne kikiáltani.
 
És mi a reakció? Egyelőre semmi. A hallgatás itt hangosabb bármely sajtónyilatkozatnál. 
 
De hát ez Magyarország: nálunk minden erkölcsi magaslat mögött van egy alagsor, ahol a szentbeszéd és a kompromittáló felvétel egyaránt porosodik – és időnként valaki leakasztja a polcról, leporolja, megrázogatja, hogy aztán alkalmas időben újra levetítse.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...