Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 413.

A Zenekar, amelyik nem értette, miért nem kellenek


 

Volt egyszer egy zenekar, amelyik úgy gondolta, hogy a művészetnek nincsenek határai. Ők voltak a Felelősség Nélküli Hangjegyek Zrt., akik minden színpadon otthon érezték magukat – legyen az falunap, temetés vagy gázálarc-próba a helyi tűzoltóság épületében.
 
Egy nap meghívót kaptak egy nagy pártgyűlésre. A meghívó úgy szólt: „Gyere el, játssz, és mindenki szeretni fog!” A zenekar úgy vélte, ez remek alkalom arra, hogy megmutassák: ők bizony függetlenek. Mindentől és mindenkitől is, legalábbis látszólag.
 
Megérkeztek, a dísztribün tele volt mosolygó, tapsoló emberekkel. Első számként belecsaptak egy vidám indulóba, majd énekelték a nagy slágert: „Nem vagyunk mi senki kutyái!”
 
A közönség még értette is a poént.
 
De aztán a frontember – a művészi szabadság nevében – odalépett a fő meghívóhoz, és teátrálisan leköpte. A dobos, nem akarván lemaradni, fogott egy tányért a svédasztalról, és ahelyett, hogy a süteményt kóstolta volna, mint mindenki más, maradandóbb nyomot hagyott rajta, altáji kivitelben. A közönség döbbenten nézett, néhányan tapsoltak – nem tudni, őszintén vagy csak megszokásból, esetleg a szokatlan(nak tűnő) performansz láttán.
 
A zenekar távozott, elégedetten, hiszen úgy gondolták: „Na, most aztán jól megmutattuk a hatalomnak!”
 
Pár nap múlva azonban csörgött a telefon. A szervező kissé zavartan közölte, hogy a következő koncertjüket – ahol egyébként tízezer emberre számítottak – mégse tartják meg.
 
– De hát miért?! – értetlenkedett a frontember. – Mi csak önazonosak voltunk! Mi csak szabadon véleményt nyilvánítottunk!
 
A szervező sóhajtott:
– Az önazonosság szép dolog, de nem mindenki szereti, ha mások arra a tányérra szarnak, ahonnan korábban jót falatoztak."
 
És a zenekar azóta is csodálkozik, hogy a „független művészet” zászlaja alatt miért nem kapnak több fellépést.
 
Tanulság:
 
Ha meghívnak vacsorára, ne feledd, a vendéglátód tányérja nem a te színpadod.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...