A Zenekar, amelyik nem értette, miért nem kellenek
Volt egyszer egy zenekar, amelyik úgy gondolta, hogy a művészetnek nincsenek határai. Ők voltak a Felelősség Nélküli Hangjegyek Zrt., akik minden színpadon otthon érezték magukat – legyen az falunap, temetés vagy gázálarc-próba a helyi tűzoltóság épületében.
Egy nap meghívót kaptak egy nagy pártgyűlésre. A meghívó úgy szólt: „Gyere el, játssz, és mindenki szeretni fog!” A zenekar úgy vélte, ez remek alkalom arra, hogy megmutassák: ők bizony függetlenek. Mindentől és mindenkitől is, legalábbis látszólag.
Megérkeztek, a dísztribün tele volt mosolygó, tapsoló emberekkel. Első számként belecsaptak egy vidám indulóba, majd énekelték a nagy slágert: „Nem vagyunk mi senki kutyái!”
A közönség még értette is a poént.
De aztán a frontember – a művészi szabadság nevében – odalépett a fő meghívóhoz, és teátrálisan leköpte. A dobos, nem akarván lemaradni, fogott egy tányért a svédasztalról, és ahelyett, hogy a süteményt kóstolta volna, mint mindenki más, maradandóbb nyomot hagyott rajta, altáji kivitelben. A közönség döbbenten nézett, néhányan tapsoltak – nem tudni, őszintén vagy csak megszokásból, esetleg a szokatlan(nak tűnő) performansz láttán.
A zenekar távozott, elégedetten, hiszen úgy gondolták: „Na, most aztán jól megmutattuk a hatalomnak!”
Pár nap múlva azonban csörgött a telefon. A szervező kissé zavartan közölte, hogy a következő koncertjüket – ahol egyébként tízezer emberre számítottak – mégse tartják meg.
– De hát miért?! – értetlenkedett a frontember. – Mi csak önazonosak voltunk! Mi csak szabadon véleményt nyilvánítottunk!
A szervező sóhajtott:
– Az önazonosság szép dolog, de nem mindenki szereti, ha mások arra a tányérra szarnak, ahonnan korábban jót falatoztak."
És a zenekar azóta is csodálkozik, hogy a „független művészet” zászlaja alatt miért nem kapnak több fellépést.
Tanulság:
Ha meghívnak vacsorára, ne feledd, a vendéglátód tányérja nem a te színpadod.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése