Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 401.

Kalapemelésből tarkóvakargatás – a közéleti mélyrepülés rajza 


 

Először már-már ünnepélyesen akartam megemelni a kalapomat: lám, Magyar Péter végre úgy beszélt a kárpátaljai magyarokról, hogy nem „ukránozta” le őket, amikor megemlékezett a munkácsi rakétatámadásról.
 
Egy pillanatra még el is hittem, hogy valami változik. Aztán olvastam tovább. És megjött a régi, jól ismert förgeteg: a mocsárszólam, ami most már olyan természetesen csorog, mint a Duna a Margit híd alatt. 
 
Ugyanaz a lemez, amit az erdélyi magyarok is hallgathattak anno, amikor a „székelyből” hirtelen „lerománozottak” lettek. 
 
Most csak a díszlet más, a szöveg ugyanaz: ha nem velünk, akkor ellenünk – lehetőleg hangos felkiáltójellel a végén. 
 
És ment a szarömlés, lehetőleg mindenkire, akit ő utál, mert egykoron nem vették be a labdadobálós csapatukba, ezért most sértődött kis törpe. Annyi elegancia nem szorult a rózsadombi úrifiúba, hogy az együttérzés szavai egy külön posztban álljanak, és csak fél óra elteltével kezdjen el okádni. 
 
Az már nem megy, pedig a telefon ki nem esik a kezéből, valahogy most mégsem volt egy kávényi ideje kivárni az együttérzés hullámainak csillapodását. És ilyenkor az ember csak vakaródzik, mert rájön: a magyar közélet és közbeszéd nem egyszerűen lefelé tart, hanem mélyfúrást végez. Olyan ez, mint amikor valaki azt mondja, hogy „ennél lejjebb már nincs”, mire a valóság felnevet, és küld még egy vödör iszapot a nyakunkba. 
 
Ez már nem politika – ez karikatúra, csak a rajzolója elfelejtette, hogy a szatíra lényege, hogy túlzás. Itt meg már csak a puszta valóság maradt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...