A köpködés nemzeti sportja
Úgy tűnik, az emberiség jelentős része genetikai alapon képtelen arra, hogy békésen továbbgörgessen, ha olyasmivel találkozik, ami nem tetszik neki, vagy amivel nem ért egyet. Mintha a hüvelykujj és a „köpködő reflex” idegpályái közvetlenül össze lennének kötve. Ott ül a delikvens a kanapén, kezében a telefon, előtte a poszt: egy macska a radiátoron. És máris beindul: „Ez a macska nyilván terrorizálja a kutyákat! Hogy lehet ilyet posztolni?!”
Ahelyett, hogy nyomna egy scrollt, vagy – ne adj’ isten – használná a ban gombot, inkább beleveti magát a kommentmezőbe, mint egy gladiátor az arénába. És persze nem finomkodik: jönnek a sértések, a személyeskedés "hajad is milyen már" stílusban, az „én megmondtam” típusú bölcsességek, és az önjelölt pszichológusi diagnózisok. Mert ha már valami idegesíti, akkor azt mindenki más is tudja meg, nehogy bárki nyugodtan élvezze a tartalmat.
Egyeseknél ez már sportteljesítmény: „Ma már három embernek szóltam be, kettőt lealáztam, egyet megosztottam nyilvánosan, hogy más is szidhassa. Jó nap volt.” Közben persze fogalmuk sincs, hogy a világ egészen jól elviselné a véleményüket, ha az ott maradna, ahol megszületett: a fejükben.
Bár ilyesmi az én oldalamon eddig sosem fordult elő, most valami különös bolygóállás lehetett, mert hirtelen négy ember repült a tiltólistára. Úgy látszik, a köpködőliga mezőnye idén nálam is edzőtáborozik.
De hát minek az önkontroll, ha ott a billentyűzet? Görgetni? Bannolni? Ugyan már! Abban hol a dráma? Hol a személyes kis győzelem, hogy „megmondtam annak a vadidegennek, hogy buta”?
Úgyhogy pörög tovább a nemzeti köpködőliga, ahol az első szabály: Nem a csend győz, hanem az, aki a legcsúnyább szót tudja beírni, mielőtt letiltják.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése