A demokrácia, az a szép elvont fogalom, amiről a tankönyvekben olvasunk, a valóságban úgy működik, mint egy gyerekzsúr a cukorsokk utáni ötödik percben.
Elvileg közös döntés, gyakorlatilag viszont mindenki ordít, hogy az ő lufija nagyobb, és a többieknek kuss. A magas intellektuális szint? Ugyan már, az csak a demokrácia marketingbrosúrájában szerepel, a valóságban a politikai közélet IQ-ja és a szobahőmérséklet között szoros, bár erősen ingadozó összefüggés mutatható ki.
Aki szerint „én döntsem el, hogy legyen-e Paks II?” — annak valójában fogalma sincs, hol van az „I” a billentyűzeten. Az akkumulátorgyárról meg annyit tud, hogy az elektromos rollert valahogy fel kell tölteni, különben nem ér oda időben a Facebook-kommentháború megvívására a romkocsmába. A „nép” nagy része viszont magabiztosan kéri számon a politikusokon a szakértelmet, miközben az utolsó egzakt döntése az volt, hogy a retro Túró Rudit vegye meg vagy a simát.
Ebben élünk most is: egyik oldal azt hiszi, hogy ha jön a Tisza, majd elsöpri a véglényeket (értsd: mindenki mást), és utána az élet olyan lesz, mintha az IKEA-katalógusban laknánk. A másik oldal szerint minden jól van így, hiszen ők éppen ülnek a kanapén, és ha valaki felállítaná őket, még kiderülne, hogy a padló is repedezik.
Magyar Péter pedig, akit egyesek az új messiásnak, mások a ”mindenszarizmus” pszichózis fővállalkozójának tartanak, csak annyit tesz, hogy mindkét tábort felhergeli — az egyiket, hogy még szarabb minden, a másikat, hogy dehogyis. És a végén mindenki úgy érzi, hogy győzött, miközben ugyanabban a gödörben ülünk, csak egymás arcába lapátoljuk a sarat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése