Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 390.

Karácsony Gergely, a főváros főpridemestere 


 

Van az a kisgyerek a játszótéren, tudod, amelyik nem tud veszíteni a homokozólapát-csatában, és ha nem ő kapja a legnagyobb gombóc fagyit, rögtön toporzékol, bőg, és beleveri a fejét a homokozó szélébe. Hát, Budapestnek is van egy ilyen kisfiúja, csak neki már nem lapátja van, hanem fővárosi költségvetése. És nem fagyit akar, hanem leginkább mindent.
 
Ő Karácsony Gergely – alias Főpridemester, a városháza Zöld Bosszúállója. Ha valaki nem figyel rá, megsértődik. Ha nemet mondanak neki, duzzog. Ha kritizálják, akkor azonnal a gonosz autóslobbi, az Orbán, a klímaváltozás és a véletlen gravitációs mezejének összeesküvéséről kezd posztolni és szónokolni, miközben remegő kézzel és sírós hangon hívja Kiss Ambrust. És ha valami nem úgy alakul, ahogy ő elképzeli, akkor bosszút áll – de igazi homokozós módszerekkel.
 
– Nem jött össze a dugódíj? Akkor minden második utcát biciklisávvá festek!
– Nem kaptam támogatást? Akkor az autósok szívnak!
– Nem vagyok népszerű? Akkor posztolok egy képet egy fáról, amit elültettem, aztán jól el is felejtem meglocsolni!
 
Sárga festékkel mázol mindent, mint egy túlpörgött óvodás, aki krétát nyelt és most városi dizájnnak hiszi az aszfaltkínt. Gumikacsát már csak azért nem ragaszt a zebrákra, mert elfogyott a város kasszájából a kétoldalas ragasztó. Aki meg szólni mer neki? Arra olyan bárgyú fejjel néz, mintha legalábbis angolul szólt volna hozzá.
 
A fővárosban semmi nem működik, de legalább bicikliút lett a hetedik dimenzióba is. Lassan már a Dunára is. Csak ott nem jár senki. Kivéve Gergőt, de ő is csak kampányvideót forgatni ereszkedik le a nép közé és pattan két kerékre a szolgálati kocsi helyett, amit persze sofőr vezet.
 
És amikor végül már tényleg elvennék tőle a város legóvárát, amit fél kézzel, remegve összerakott (és persze azonnal össze is dőlt), akkor jön az ultimate move: "Nem én voltam, a Fidesz, a Karmelita, a sarki kutya és a bolygóegyensúly hibája!"
 
Karácsony Gergely bizony a politikai játszótér örök durcás gyermeke, az, akinek mindig elvették a játékát – és ő azóta is csak bosszút forral. Csak most már nem a homokozóban, hanem Budapest utcáin.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...